Meg kell hagyni, nem igazán világtörténeti jelenségű az én vonzódásom a futás iránt, de honlapom rovatai közül még mindig leginkább ide fér el ez az írás. Akit kizárólag a közéleti témák érdekelnek, azoktól ezúton elnézést kérek.
Kisgyerek koromban kicsi és kövér voltam, ez hosszú évekig egyáltalán nem zavart, pláne, hogy volt a környezetemnben kisebb és kövérebb gyerek is. Aztán 12 éves koromban jött a gimnázium, ahol már egyértelműen a legkisebb és a legkövérebb voltam, ami már kezdett nem tetszeni. Már akkor sem hittem a diétákban és az egészséges táplálkozásban, így elkezdtem felüléseket csinálni, majd csomagküldőktől szereztünk be különböző testedző eszközöket, amiket naphosszat nyúztam. De tényleg! Csak aztán a rugók rövidebb ideig bírták, mint én, így más megoldás után kellett nézni
Mit ád az ég, ekkortájt bátyám is súlyproblémákkal küzdött, így együtt megkíséreltük a futást. Természetesen csak a mezei futás jöhetett szóba, mert annál szégyenlősebbek voltunk, hogy a faluban eddzünk. Olyan 1500 méterrel kezdtük: maga volt a pokol. Legalábbis nyár elején. Augusztusra már 2 kilométer fölött voltunk, és marhára élveztük, hogy a végén csuromvizesek vagyunk. Hazasétálásunk a falun keresztül kész diadalmenet volt: íme, megjártuk a csatát, győztünk.
Testnevelés órán is kijött a hatás. Eleinte utáltam a futást, aztán egy idő múlva már csak a rövidtávfutást utáltam, a középtávokat kimondottan szerettem. A kedvencem a "kissziget" volt, ez a bajai Petőfi-sziget betonútjának körbefutását jelentette, ez 1650 métert jelent. Persze nem ez volt az ideáli számomra, mert ehhez nem voltam elég gyors, de osztályszinten többnyire így is jó voltam a dobogóra. Aztán megszerettem a Coopert is, pedig azt mindenki gyűlölte. Emlékezetes számomra, amikor 11.-es korom kezdetén a tesitanárnőm - egyben osztályfőnököm - megjegyezte: "Még megérjük, hogy a kicsi kövér Pisti helyett egy magas, vékony Pistit láthatunk." Hát igen, akkor voltam fiziológiai csúcspontomon: 176 cm, 63 kg, hosszú, aranyszőke haj. Azt persze máig sem tudom, hogy a fenti szöveg bók vagy gúnyolódás akart lenni.
Azt hiszem, aki az egyetem alatt nem hízik el, az később sem fog. Én meghíztam, bár a leglátványosabb súlygyarapodást évhalasztásaim alatt értem el, amikor megmozdulni sem volt kedvem, nemhogy edzeni. Igen, 2000-2001. sok szempontból a legsötétebb időszakom volt. Aztán egyszercsak ott álltam 95 kilósan, és majd meghaltam, mire egy lépcső tetejére értem. Ezután fedeztem fel, hogy akár Szegeden is lehet futni, és ezúttal az étkezésekben is visszafogtam magam. De akkor is azt hiszem: önmagában a diéta kevés. Szóval a program: reggel 3 kilométer séta az egyetemre, este 3 kilométer séta az albérletbe, vacsorára egy joghurt plusz egy banán ásványvízzel, aztán egy kör futás az újszegedi ligetben. Ezzel viszonylag rövid idő alatt 87-re fogytam, amit a nyári extraterhelésekkel - standard adag eddigre: 3,6 km öt részletben plusz levezetés- 83-ra sikerült redukálni (ennyi vagyok most is). Közben persze volt másfél év rendszeres teremfoci is. Háromfős csapatokban játszottunk, főleg első alkalommal volt durva, mert a hosszútávú kocogáshoz szokott lábam majd szétment a rövidtávú rohanásoktól.
Aztán jött Budapest, ahonnan bajos lenne keddenként hazajárni focizni, így visszatértem az eredeti recepthez, meg felfedeztem - nem volt nehéz - a futópályát a Margit-sziget körül. Február 24-ig négy 5 kilométeres körön vagyok túl, köszönhetően a meglepően enyhe télnek, meg annak, hogy kevés hétvégi programot szervezek magamnak.
Durva leegyszerűsítés lenne azt állítani, hogy csak a testsúlyom kordában tartása érdekében futok. Nem is a kondíció a lényeg. A futás nekem egy drog, aminek egy mellékhatása van: függőséget okoz. Ugyan nem mindig egyedül futok, de igazából, ha van társam, akkor is magamnak futok. Beszélgetni úgyis csak a szünetekben lehet, nem véletlenül emlegetik a hosszútávfutó magányosságát. És ilyenkor teljesen kiszakadok a mindennapokból, ugyanakkor a gondolkodásom felfrissül, de a külvilág nem zavar. Ráadásul saját magam előtt vizsgázom minden alkalommal akaraterőből, kitartásból, hitből. És valami hihetetlen kielégülést okoz a végén, az az "Igen, megcsináltam!" érzés. Nyáron, ha szép idő van, de mégsem megyek el futni, valódi bűntudatot érzek. Akik személyesen ismernek, tudják, hogy az alaptermészetem visszahúzódó. A futás az, ami valóban felszabadít.
És persze a szúnyogok sem képesek megállítani, mert mire az ő vadászterületekre érek, már csurom-víz a bőröm, így a fulladásos halált kockáztatja az a rovar, amelyik rámtámad. A Margit-szigeten ez nem így van, de odahaza az erdőben különösen érdekes figyelni közben a természetet: nap mint nap lehet őzekkel, nyulakkal találkozni, figyelni a fákat, hallgatni a madarak énekét: egyszerűen varázslatos. A futás számomra a szabadság szimbóluma.