Úton a Paradicsomba

Hogyan hat ki a spirituális tapasztalat
a cselekvésre (részlet)

A misztikus tapasztalat állítólag megváltoztatja az embert. Léteznek olyan viselkedésmódok, melyek egy misztikust megkülönböztetnek a többi embertől?

Az ember személyiségének szerkezetét a misztikus tapasztalat alig, vagy csak kevéssé változtatja meg. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az nyomtalanul eltűnik az életéből. Az illető embernél egy változási folyamat indul meg, amely belülről jön, nem pedig a „kell”, a „muszáj” külső, erkölcsi kényszeréből. Saját magából kiindulva új világlátásra és új értékrendre tesz szert: a misztikus irányultságú ember toleránsabbá válik, és lelkében elkezd teret nyerni az élettel szembeni nagy jóakarat. És mivel ezt nem kívülről, nevelés útján sajátítja el, hanem bensőjéből nő ki, ez a jóakarat tartósan áthangolja egész magatartását. A misztikus tapasztalat kiterjed a hétköznapokra. Ha ez nem így van, akkor az illető megrekedt a saját útján.

A misztikus tapasztalat az, melynek révén ez a belső változás elindul, vagy már akkor is megváltozik az élet, amikor az ember rálép a misztikus útra?

Az utóbbi az igaz. Nem kell ahhoz nagyszerű tapasztalatokra szert tennünk, hogy ez a belső átalakulás megkezdődjék.

A misztikus tapasztalattal gyakran fokozott mértékű elengedettséget, lazaságot hoznak kapcsolatba. Hogyan vélekedik erről?

Az elengedettség első sorban azt jelenti, hogy az ember azért engedi el önmagát, hogy más emberek, helyzetek és viszonyok érvényre juthassanak. Ez a képesség olyan mértékben jelentkezik, amilyen mértékben alábbhagy a saját én-szerkezethez való ragaszkodás. Minél kevésbé körözök ugyanis saját énem körül, annál inkább képes leszek más embereket és körülményeket úgy létezni hagyni, ahogy vannak. Ezen kívül saját magammal szemben is toleránsabb leszek. Férfiaknál ez gyakran úgy mutatkozik meg, hogy már nem annyira ragaszkodnak a karrier-csináláshoz. Felismerik, hogy az élet többet kínál, mint a szakmai siker és a pénz. Fontosabbá válik számukra az élet minősége, mint a puszta mennyiség. Több szabadidőt teremtenek maguknak, és olyan dolgok iránt kezdenek érdeklődni, amelyeket korábban észre sem vettek. Egyszerre elkezdenek olvasni.

És a nők?

A nők gyakran a következőképpen írják le saját átalakulásukat: először a könyvespolcom változott meg, azután a ruhásszekrényem, majd étkezési szokásaim, ezután pedig baráti köröm. Mások arról számolnak be, hogy látszólagos banális cselekvések számukra sohasem sejtett értelmet nyernek: például hirtelen felfedezik a főzés vagy a takarítás spirituális dimenzióját. Ezek ettől kezdve nem terhes feladatok többé, hanem olyan gyakorlatok, melyek közben a szellem összpontosításra képes. Mindez pedig nem azért történik, mert így akarták, hanem mert belülről fakadóan megváltozott beállítódásuk az élettel szemben.

Az életbeli szokásoknak ilyen megváltozása nem hat nyugtalanítólag sok emberre? Párokra gondolok itt, akiknél az egyik fél olyan tapasztalatokat szerez, amelyeket a másik nem ért meg.

Ez valóban komoly válságokhoz vezethet. Egyszerre a hosszú évek óta jól ismert feleségre nem lehet ráismerni. Ez félelmeket, sőt, agressziót válthat ki. Gyakran előfordul, hogy olyan férfiak fordulnak hozzám, akik attól félnek, hogy elveszítik feleségüket. Ez a félelem érthető, de gyakran megalapozatlan. Hiszen az élethez való hozzáállás átalakulásának nem kell mindjárt a gyakorlati életben is döntő változásokhoz vezetnie. A spirituális tapasztalatból származó elengedettség inkább abba az irányba mutat, hogy az ember elfogadja a fennálló viszonyokat. Ez nem jelenti azt, hogy a spirituális tapasztalat nem szabadíthat fel olyan energiát, mely bizonyos belsőleg már régen halott kapcsolatok befejezéséhez vezet. Ez azonban rendszerint minden érintettnek javára válik, akkor is, ha eleinte fájdalmas.

Tehát ha az ember spirituális útra lép, ez nem változtatja meg mindenképpen radikálisan az életét?

Éppen ellenkezőleg. Tanítványaimnak azt tanácsolom, hogy ott éljenek, ahol vannak: munkahelyükön, családjukban, adott társadalmi viszonyaik közt. Ott kell beválnia tapasztalatuknak. A fiataloknak azt javaslom, fejezzék be tanulmányaikat a terveiknek megfelelően. Mindig újra hangsúlyozom, hogy a vallás élet és az élet vallás. Eltúlozva azt mondhatnám, ha megtapasztalom, hogy a reggeli felkelés és a papucs felhúzása mélyen vallásos cselekedetek, akkor felismertem, mi a vallás. Ez persze mély tapasztalat nélkül nem lehetséges.

A misztikusok tehát nem eleve „társadalmon kívüliek”.

A „valódi misztikus” mindenesetre nem társadalmon kívüli, aki lenézi az unalmas világot. Inkább arra törekszik, hogy felfedezze Istent a világban. Eckhart egyszer azt mondta ezzel kapcsolatban: „Ezt úgy nem lehet megtanulni, hogy ha az ember menekül, ha elmenekül a dolgok elől, és külsődleges magányba vonul. Sokkal inkább a belső magányosságot kell megtanulnunk, akárhol és akárkivel legyünk is. Meg kell tanulnunk behatolni a dolgokba, és azokban megragadni Istent”.

A remeteélet tehát nem a misztikusoknak való?

Biztos, hogy vannak emberek, akik remeteéletre hivatottak. Ez azonban olyan kivétel, amely mögött az a meggyőződés és tapasztalat húzódik, hogy az ember eme életmód által a társadalom számára jótékony energiamezőt teremt. Ettől függetlenül fontosnak és nagy segítségnek tartom, ha az, aki komolyan spirituális utat akar járni, egy időre visszavonul a társadalomból. Az út később visszavezet a hétköznapokba. Az ember feladata, hogy ember legyen. Ha Isten akar valamit velünk, emberekkel, akkor az az, hogy bennünk emberként manifesztálódjék. A társadalomból való felszínes kiszállásra tehát nincs szükség. Aki csak felszínesen száll ki, az sokkal inkább kísértésbe esik, és azt gondolja, hogy ezzel belső kilépést is végrehajtott. Pedig erre nincs felkészülve.

Mi a helyzet a monasztikus életformával? A keresztény kolostorok nagy része tudatosan a társadalom peremére helyezkedett, abban a meggyőződésben, hogy ezzel a vallási életnek különösen alkalmas formáját gyakorolják.

Ez egyrészt nem igaz, másrészt azt is látni kell, hogy nagyon kevés kolostor vált ki a világból. Ellenkezőleg, döntően hatottak koruk fejlődésére és befolyásolták környezetüket. Csak a mi münsterschwarzachi apátságunk 250 alkalmazottat foglalkoztat gazdasági üzemeiben. Ebből látható, hogy a kolostorok nem remeteségek, ha eltekintünk az olyan kivételektől, mint a karmelita nővérek.

A szerzetesi erényekhez tartozik az alázat is. Lehet-e valamit kezdeni ezzel a fogalommal a misztika területén?

Feltétlenül. Az alázat szó latinul így hangzik: humilitas. Ez a szó éppen úgy, mint a humanitás, a „humus” tőből ered, ez pedig azt jelenti: föld, piszok, trágya. A „humor” is ebből a szótőből származik. Ez arra tanít bennünket, hogy önmagunkra és a világra egy bizonyos belső derűvel, mosollyal tekintsünk. Ne vegyük túl komolyan magunkat. Meg kell őriznünk humorunkat, és alázattal kell átadnunk magunkat az útnak. Hiszen az alázat nem más, mint egy átfogó önelfogadás. Ez nem azt jelenti, hogy minden gyengémmel és hibámmal egyetértek. De elfogadom, hogy ezt az örökséget kaptam az élettől. Nem ragaszkodom ahhoz, hogy ezt az örökséget lerázzam magamról, vagy leküzdjem. Hiszen ez megint csak azt jelentené, hogy megragadtam az én-központúságban.

A misztikus tapasztalat toleranciához, elengedettséghez és a fennálló elfogadásához vezet. Nem mondható el vajon az is, hogy a misztika fatalizmushoz vezet, hogy kivonja magát a világgal szembeni felelősség alól?

Az ember nem azért mászik fel a hegyre, hogy a csúcson leüljön, és ott maradjon. A kapaszkodáshoz hozzá tartozik a leereszkedés is. Erre Jézus is emlékeztetett, amikor a hegyen történt színeváltozása után nem tanítványai kívánságát követte, akik azt szerették volna, ha három kunyhót építenek a hegyen, hanem rábírta őket a leereszkedésre. A hegy lábánál pedig kinyilatkoztatta nekik, hogy Jeruzsálembe fog menni és szenvedni fog. Röviden: ez a misztika, amely visszavonul a világból, látszólagos misztika lenne, regresszió, míg a valódi misztikus tapasztalat óhatatlanul visszavezet az életbe. A misztika a hétköznap, hiszen a hétköznapi élet az ember és az Első Valóság találkozási helyszíne. Csak az éppen megélt élet jelen pillanatában lehet kommunikálni Istennel. Ennek szimbólumaként ábrázolják a vallásos művészetben a mandorlát.

Mi az?

A mandorlát két egymást átfedő kör alkotja: az emberi személyesség köre és az isteni transzperszonalitás köre. A román művészetben Krisztust a mandorlának ebben a két körében ábrázolták, éppen így Sakjamuni Buddhát a buddhista képeken. A mandorla nyilvánvalóan mindkét vallásnál régebbi. A természetfelettiséget és a természetet, az istenit és az emberit fejezi ki. Ahol a két kör átfedi egymást, ott van az „Istenember”. Ott található az a terület, ahol a valóság e két aspektusa egybeesik. A misztikában tehát nem a világból való kiszállásról, vagy a világ lenézéséről van szó, hanem a világ iránti szeretetnek egy egészen új formájáról.

A kérdés azonban az, hogyan tér vissza a misztikus a világba. Azzal az alázattal és elengedettséggel, amelyről beszéltünk, vagy a változtatás erőteljes törekvésével, ahogy Dorothee Sölle állítja „Misztika és ellenállás” című könyvében?

A misztikus tapasztalat középpontjában a minden élőlénnyel való egység tudatossá válása áll. Ez azt is jelenti, hogy a másik szenvedését sajátomként élem meg, örömét pedig saját örömömként. Ha szert teszek erre a tapasztalatra, szociális magatartásom megváltozik. Nem azért, mert valamilyen erkölcsi meggyőződésre jutottam, hanem mert valami megváltozott bennem, mivel olyan belátáshoz jutottam, amely karitatív vagy szociális elkötelezettségre motivál. Nem annyira „ellenállásról” beszélnék itt, mint inkább szeretetből fakadó szociális felelősségről. Ez a szeretet – agapé – a misztikus tapasztalat lényegéhez tartozik. A buddhisták inkább együttérzésről beszélnek, végső soron azonban ugyanezt értik alatta. Nagyon szépen fejezte ki Karmapa egy imában, hogyan fakad az együttérzés a misztikus tapasztalatból. Azt mondja: „A megvilágosodás pillanatában, amint a szellem eredendő arcát megpillantom, határtalan együttérzés áramlik át rajtam. Minél nagyobb a megvilágosodás, annál erősebb az együttérzés.” Mindegy, hogy szeretetnek vagy együttérzésnek nevezzük, ha nem kap teret a misztikus lelkében, az annak a jele, hogy tapasztalata nem volt valódi, vagy csak felszínes volt.

Azt akarja ezzel mondani, hogy az az ember, aki a misztikus tapasztalatban megélte az egységet minden élőlénnyel és ebből a tapasztalatból meríti az impulzust a szociális cselekvésre, eleve korrekt módon cselekszik?

Egyrészről igen. A misztikus tapasztalattal határtalan irgalmasság és szeretet jár együtt minden teremtmény iránt. Ez csökkenti az erkölcstelen és aszociális magatartásra való hajlamot. Hiszen ahol egyszer a szeretet kifejlődött, ott nincs helye többé a rossznak. Ebben az összefüggésben szívesen idézem Augustinus egy mondását: „Ama et fac quod vis!” „Szeress és tedd, amit akarsz!” Ez alatt azt érti: ha a szeretet cselekedeteid normája, akkor tudod, mit kell tenned. Másrészt azonban a misztikus is tévedhet. Hiszen az ő esetében is megmarad a kultúrája, vallása, gyermekkora és neveltetése általi kondicionáltság. Egyáltalán nem biztos, hogy ezektől a meghatározottságoktól meg tud szabadulni. Végül is neki is alkalmazkodnia kell környezetéhez. Gyakran már az is sokat számít, ha átlátja saját függőségeit, de még ez sem sikerül minden esetben.

Ez a körülmény azonban sok embert irritál. Legalábbis érthetőnek tűnik, ha a misztikusoktól vagy spirituális mesterektől különösen nagy erkölcsi integritást várnak el. Ennek megfelelően a zen buddhizmus sok barátja és híve tanácstalanul reagált, amikor közismertté vált, hogy jelentős mesterek a Második Világháború idején teljesen elkötelezték magukat a japán háborús ideológiának. Az ember felteszi magának a kérdést, hogyan lehetséges egyáltalán az ilyesmi.

Valóban, ezt a kérdést én is feltettem magamnak, főként, mivel Yasudani Roshi és Harada Roshi személyében az én zen-iskolámból való tanítókról van szó. Az egyetlen magyarázat, amit e férfiak cselekedeteire találtam, az, hogy gyermekkoruktól kezdve a japán császárság ideológiájában nevelkedtek. Ez olyan nagy mértékben kondicionálta őket, hogy később már alig volt lehetőségük rá, hogy kiszabaduljanak az adott elképzelések köréből. Így tehát egy kíméletlen imperializmust képviseltek, és a mi szemünkben brutális „igent” mondtak az ellenség elpusztítására. Ezt egyébként jól össze tudták egyeztetni a zen tanaival, hiszen ha minden csupán ugyanannak a kozmikus életnek a megnyilatkozása, akkor az egyes ember halála alig nyom valamit a latban az isteni evolúciónak ebben az univerzális folyamatában. Az evolúció holttestek hekatombáján keresztül folyik, ez a szerkezeti elve.

Nem lehet azonban az evolúció szörnyűségére való hivatkozással százezrek halálát igazolni. Az én fülem számára az ilyen érvelés cinikusan hangzik.

Akkor alapvetően félreértett engem. Sem Yasudani Roshi és Harada Roshi viselkedését nem akartam igazolni, sem pedig azt a gondolkodásmódot, amely viselkedésükhöz vezethetett. Hogy egyértelmű legyen: teljesen elhibázottnak tartom, ha az evolúció szerkezeti elvéből társadalmi ideológiát vezetnek le. Egy misztikushoz ez semmiképpen sem méltó. Neki – amennyiben valódi misztikus – éppen ennek ellenkezőjéért kell kiállnia: a békéért. Ez volna a logikus következménye a minden élőlénnyel megélt közösség tapasztalatának. Ha ezt nem vonja le, akkor vagy a tapasztalat nem volt igazi, vagy az évek során elhalványodott és elfedték a gyermekkori meghatározottságok.

Röviden tehát: aki misztikus tapasztalatra tett szert, az ettől még nem válik jobb emberré.

Ez tapasztalatának mélységétől függ, és attól, hogy mit nevezünk jobbnak vagy rosszabbnak. Nagyon nehéz átfogó normákat felállítani az egész emberiség számára.

Van egyáltalán értelme a misztika szempontjából olyan kategóriákat használni, mint „jobb”, „rosszabb”?

A cselekedetek minősége nem a cselekvő szubjektum jó vagy rossz akaratához igazodik, hanem kizárólag attól függ, hogy a misztikus egységtapasztalatból ered-e vagy sem. Ha abból ered, akkor a minden lény iránti átfogó szeretet itatja át, az a szeretet, amely nem azért jelentkezik, mert akarták vagy törekedtek rá, hanem amely teljesen önmagától születik. Ahol ez a szeretet növekszik, ott a viselkedésnek ez lesz az egyetlen kötelező normája. Minden cselekvés és elengedés belőle fakad. Ez nem azt jelenti, hogy aki szeret, az mindenkinek igazat ad. A szeretet kemény is lehet. Az anya kiveszi gyermeke kezéből az ollót, akárhogy is kiabál vagy tombol az.

Ezzel arra utal, hogy a misztikus tapasztalat túl van az erkölcs területén. Ha így van, akkor úgy tűnik, a misztika szempontjából elveszítik jelentőségüket a kereszténység számára oly fontos fogalmak, mint a „bűn” és a „vétek”.

A misztika szemszögéből a bűn végső soron nem más, mint a tudás hiánya. Aki tényleg felismerte valódi lényét, el tudta engedni énjéhez való ragaszkodását és belépett a transzperszonális térbe, az etikailag korrekt módon fog cselekedni. Felismeri, hogy az erkölcsi előírások és etikai parancsok a szeretetből jönnek. A bűn ekkor már csak azt jelenti, hogy elzárkózunk e szeretet, ezen önmeghaladás elől és megragadunk az én-szerkezetben. A bűn az elválasztottság állapota, amikor az én kizárja önmagát az élet áramából. Ha pedig ez az önkizárás kerül túlsúlyba, ott megvan a hanyatlás veszélye. Hadd ismételjem meg még egyszer utalásomat a természettudományra, mely szerint azok a zárt rendszerek, amelyek nem képesek megnyílni többé környezetük felé, tönkremennek. Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg a társadalom történetében: egy társadalom mindig akkor tűnik el a történelem színpadáról, amikor már csak önmagával van elfoglalva és elhanyagolja a kommunikációt kifelé. A görög mitológiában ennek az elvnek a szemléltetésére Nárcisz története szolgál, a szép ifjúé, akit olyannyira lebilincselt saját szépsége, hogy önmagát döntötte romlásba.

A bűn témájának klasszikus mítosza nyilvánvalóan a Paradicsomból való kiűzetés bibliai története. Ez is önmagunk meghaladása megtagadásának eredendő bűnéről szól?

Annak előtörténetét meséli el. Arról szól, hogyan kerülhettünk egyáltalán abba a helyzetbe, hogy megtagadjuk az önmeghaladást. Ennek megfelelően a tulajdonképpeni eredendő bűn nem más, mint az individuációba vezető lépés, a kilépés a „személyiség előtti mennyből”. A tudat-előtti homályából való felébredésről szól, a belépésről az én-tapasztalatba, az ösztönök állapotából a jó és rossz felismerésének állapotába. Ez nagy előrehaladást jelentett az evolúcióban, csakhogy egy egész sor olyan terhet hozott magával, amelyek attól a pillanattól fogva elkezdték kínozni az embert, amikor énje tudatossá vált számára: halál, betegség, szenvedés, bűn, magányosság.

Ez azonban a bűnbeesés történetének igencsak szokatlan olvasata.

Lehetséges, de megvan az az előnye, hogy feltárja a történet üdvösségígéretét: nem a tudás fájáról való evés a bűn, hanem az, hogy az ember énné válásával egyidőben Istentől, azaz saját valódi lényétől elfordult. „Mezítelenek voltak”, mondja az Írás. Ennek nincs köze a ruhákhoz. Sokkal inkább arról van szó, hogy kivettettek az én magányosságába. A Paradicsomból való kiűzetés a kilépés a személyes állapotba – az én-tudat kilépése az Istennel való egységből. A bűn így nézve nem az egyes ember mindenkori vétke, hanem az az ár, amelyet az emberiségnek fizetnie kell individuációjáért. Ebben a bűnben élünk mindaddig, amíg egy misztikus tapasztalatban nem sikerül transzcendálnunk önmagunkat. A spirituális út így nézve a Paradicsomba vezető út, de nem abba, amelyből kiűzettünk. Oda visszatérni azt jelentené, hogy az evolúció anyaméhébe menekülünk vissza. Az evolúció azonban előre hajt bennünket. Egy napon majd felismerjük, hogy Isten mindig is „velünk sétált az Édenkertben”, hogy valójában soha nem voltunk elválasztva tőle, csupán nem ismertük ezt fel. A Paradicsom ma előttünk áll. A keresztények „új Jeruzsálemnek” nevezik, s ezen az Istennel való egység tapasztalatát értik.

(Willigis Jäger: Hullámaiban a tenger)